A puding próbája – Mina

Félreértés ne essék: a puding én vagyok. Legalábbis múlt héten, hétfőn, az első futásom napján ébredéstől kezdve ezt mantráztam magamban. Tudom-tudom, minden fejben dől el, szóval nem kellene még külön stresszelni is magam...!

Délután végül a mantrázás ellenére is elindultunk futni a Margitszigetre.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy ott állok a futópálya kezdőpontja mellett, és kicsit katatón állapotban igyekszem Joel utasításait követve bemelegíteni. Átlag 34 másodpercenként azért jeleztem neki, hogy most már kellőképpen kifáradtam, akár haza is mehetnénk, hiszen fő a fokozatosság, ma tempósan bemelegítünk, holnapután akár már kocoghatunk is. Esetleg.

Ő persze a szokásos csúfolkodó vigyorával újra és újra elhallgattatott.

10 perc bemelegítést követően már komolyan semmihez nem volt hangulatom, nem hogy futni. Gyakorlatilag végzetesen eluntam magam. Csak azon pörgött az agyam, hogy hogy a jó francba tudnám megúszni ezt az egészet. Néha-néha igyekeztem meggyőzni magam, hogy jó lesz ez, kicsit mozgok, apránként eltűnik az izmaimat eltakaró narancsbőr, és helyreáll a világ rendje. Pont.

"Jól van, indulhatunk" – hangzott a parancs, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy kocogok. Ne nevezzük még futásnak, a kocogás is már azt sugallja, hogy itt valami tempós, összeszedett és tudatos mozgásról van szó, pedig ez azért nem teljesen igaz. Először Joel kíméletes-lassú tempóját próbáltam tartani, majd pár perc alatt sikerült beállítanom a sajátomat, amihez aztán edzőm is igazodott. Ezt már valamifajta eredménynek könyveltem el, és néhány percig egészen jól éreztem magam a bőrömben. A lábam nem fájt, az oldalam nem szúrt, pedig felidézve a régi rossz emlékeket az átokverte Cooper-futásokról konkrétan már vártam, hogy be fog következni.

Szóval már bőven elhagytuk a Margit-híd alatti kanyart és a lépcsőket, nem is beszélve pár lassan cammogó – ahhh, micsoda nagyképű mondat egy pudingtól... – futót, amikor elkezdtem fáradni. Ha jól emlékszem, még 1 km-t sem tettünk meg... A hidegben folyni kezdett az orrom, könnyezni a szemem, és az agyam felhívta a figyelmemet arra, hogy mindaz, amit teszek, az semmiképpen sem normális, úgyhogy váltsak át sétára, és húzzak haza a meleg lakásba.

Pont ekkor jelezte Joel, hogy pihenés következik, séta indul. Hallellujah! A fokozatosság nevében ennyi kezdésnek elég is volt, főleg miután megtudtam, hogy lefutottam 1 km-t. Életem első 1 km-ét megállás nélkül! Oké, ez már egy felmutatható eredmény, mehetünk is vissza. Joel ekkor felhomályosított, hogy kilométerenként tartunk 100 méternyi sétálós szünetet, szóval megállás nem lesz egy darabig. A cél pedig: lefutni a szigetkört!

Ami 5,5 km.

Drága edzőmet csak azért nem röhögtem szemközt, mert még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy kifújjam az orromat. De azért értésére adtam, hogy nagyon el van tájolva. Mire ezt kimondtam, már lökött is tovább. Még egy kilométer... De ekkor már sajnos a bugyuta pánik dolgozott bennem, hogy még rengeteget kell futnom, és én még soha nem tettem meg ekkora távot, de még csak a felét sem. Valljuk be, ez a gondolatmenet megint csak rossz stratégia volt. Nem tudom, hogy a pánikolástól vagy attól függetlenül, de az oldalam is elkezdett szúrni, beszorult a levegő. Meg akartam állni, vagy legalább sétára váltani, de Joel még tartotta bennem a lelket. "Húzd ki magad, vállak hátra, mély levegő, figyelj a légvételekre. Ha nem múlik el, akkor megállunk"

Elmúlt. Marha nehezen és lassan, de mire lefutottuk a második kilométert, addigra túl voltam az egészen. Gyakorlatilag amikor elkezdtem érezni, hogy fokozatosan enyhül a fájdalom, le is nyugodtam, elengedtem magam. Elhaladtunk a romok mellett, ami a kedvenc helyem a szigeten. Kicsit elterelte a figyelmemet mindenről, fel se tűnt, hogy fáradnék, amikor Joel ismét szólt, hogy séta következik.  Persze azért az a 100 méter pihenés pont jókor jött. Orrfújás, szusszanás, erőgyűjtés.

Joel jelezte, hogy indulnunk kell. "Mehetünk!" vágtam rá, és még én is meglepődtem elszánt hangomon. Azt hiszem, elkezdett bennem dolgozni a dac, és az az egészen elképesztő vágy, hogy le AKAROM futni a szigetkört. A lábam már fájt, a sérült térdem (nyugi, kölyökkori eredetű, semmi friss...) egészen határozottan elkezdett lüktetni, értésemre adva, hogy ő nincs benne a buliban. De már elhaladtunk a szállodák mellett, az Árpád híd is előkúszott a ködből, már láttam a kanyart a felüljáró előtt, ami számomra csak azt jelezte, hogy basszusbasszusbasszusezmárafeleeeeeee! A túloldalon a buszmegállónál megálltunk.

3 km.

És masszív hányinger. Már előtte is éreztem, hogy rosszalkodik a gyomrom, de azt még elhessegettem azzal, hogy a futás mindent (értsd: MINDENT) megmozgat, szóval majd elmúlik, vagy ha nem, akkor elsprintelek a legközelebbi WC-ig. A hasfájást aztán felváltotta a hányinger. Mintha csak a gyomorsav tolult volna fel a torkomba, és kellően ramatyul éreztem magam ahhoz, hogy ne akarjam már folytatni a futást. Vészesen közelgett a 100 méteres pihenő vége, én meg csak beszívtam-kifújtam a levegőt, és hol jobban, hol rosszabbul éreztem magam.

Újra elindultunk, Joel percenként megkérdezte, hogy jobban vagyok-e már. De én csak – érzésem szerint – marcona arckifejezéssel meredtem magam elé, és hümmögésen kívül nem tudtam érthetőbben megfogalmazni az érzéseimet. Figyeltem az út egyenetlenségeit, szorítottam a hasamat, és próbáltam túlélni. Amúgy is haragudtam rá, mert belerángatott ebbe a baromságba, és miatta kell szenvednem. Egyre hisztisebb lettem: a lábam már nagyon elfáradt, a vádlim enyhén égett, és már akkor tudtam, hogy olyan izomlázam lesz másnap, hogy nem hogy dolgozni nem megyek, de még az ágyból sem kelek ki. Olyan leszek, mint a hátára fordult teknősbéka. A hányinger pedig csak nem akart elmúlni, sőt volt, hogy már majdnem öklendeztem is. Joel aggódva, de azért odaszúrta, hogy ez teljesen normális – ha maratont fut az ember lánya. Köszönjük... Nem is ő lenne, ha ezt nem nyögte volna be. Ezen a ponton már véres bosszút forraltam ellene a kínzatásomért, de azért rendületlenül futottam tovább. Szerintem akkor már tényleg csak a bosszú gondolata éltetett. Próbáltam elterelni a figyelmemet a szép kilátással, a többi futó figyelésével, dallamok keringtek a fejemben, megírtam egy fél szemináriumi dolgozatot, összeállítottam a bevásárlólistát, és már tényleg mindennel foglalkoztam, csak hogy eltereljem a ne a permanensen sajgó tagjaimra figyeljek – végül már csak a bosszúforralás maradt.

4 km.

Joel (a továbbiakban csak Tudjukki, mert mást nem is érdemel) 100 méter séta után ismét futást rendelt el. Teljesen meglepő módon hirtelen jobban lettem. A hányinger elmúlt, helyét átvette valami jóleső éhség, a lábam még egyben volt, a szuper új cipőben nagyon kényelmes volt minden egyes lépés és szökkenés. Érezhetően belassultunk, kellemes kocogótempót vettünk fel, és így haladtuk el a Palatinus strand, aztán a Sportuszoda mellett. Egyébként erről a szakaszról nincsenek összefüggő emlékeim, inkább csak egy-egy bevillanó képkocka, meg egy kellemes érzés, ami ahhoz a tudathoz kapcsolódott, hogy mindjárt vége lesz. Mintha csak robotpilótára váltottam volna a vége felé.

És akkor egyszer csak tényleg ott volt a cél, és az egész annyira hihetetlennek tetszett – hogy én futottam, gyakorlatilag súlyosabb kimerülés és megállás nélkül, méghozzá 5,5 km-t. És bár voltak nehezebb, izzasztóbb, nyögvenyelős szakaszok, meg olyanok is, amikor legszívesebben utolsó erőmmel felökletem volna Tudjukkit, de amikor áthaladtam a célon, akkor mégsem fékeztem le azonnal, hanem még elkocogtam egy pár métert.

Furcsa módon az első mondatom sem az volt, hogy végre vége, hanem az, hogy "Futnék még egy picikét". Azt hiszem ennél meglepőbbet még soha nem mondtam. Azt hiszem egy kicsit meg is hatódtam, amikor visszanéztem a megtett út utolsó kis szakaszára.

Aztán persze félredobtam az érzelgősséget, és szóvá tettem, hogy dicséretet várnék vagy legalább valami pozitív visszajelzést, hogy sikerült lefutnom a szigetkört.

Tudjukki gyorsan elintézte a dicséretet: "Én tudtam, hogy menni fog"... Hát legalább ő biztos volt ebben...

Egyébként 55 perc alatt sikerült lefutnom a távot. Nem fogok ezzel a teljesítménnyel rekordokat döntögetni, de kezdésnek megfelel.

Amúgy is nagyjából így éreztem magam: